Elgondolkodtató Harville Hendrix azon gondolata, hogy ha úgy érezzük, hogy elhanyagolnak, nem szeretnek bennünket, dühösek leszünk, szorongunk és negatív taktikát kezdünk el alkalmazni, annak érdekében, hogy több szeretetet csikarjunk ki partnerünkből. Megtagadjuk a gyöngédséget, érzelmileg eltávolodunk, ingerlékennyé és kritikussá válunk, támadjuk és vádoljuk a másikat. Tudat alatt azonban abban reménykedünk, hogy ha elegendő fájdalmat okozunk a társuknak, az majd visszatér korábbi szeretetteljes viselkedéséhez.
Miért nem közöljük egymással kerek perec, hogy több gyöngédséget, odafigyelést, szabadságot, vagy egyéb mást szeretnénk? A neves amerikai családterapeuta szerint az ősagyunk a hibás. Csecsemő korunkban sem mosolyunkkal bírtuk rá az édesanyánkat, hogy gondoskodjon rólunk, ill. nem azzal jeleztük, ha rosszul éreztük magunkat, hanem minél hangosabban ordítottunk, annál hamarabb jött az anyai gondoskodás. A segélykérés primitív módszere sikeres taktikának bizonyult gyermekkorban, így elraktároztuk, és ezt alkalmazzuk felnőtt fejjel a párunkra is.
Felnőttként azonban az igényeink is bonyolultabbá váltak, és az anyánk helyett egy egyenrangú fél áll mellettünk, hasonló igényekkel és elvárásokkal.
Míg édesanyánk a kiságy mellett megpróbálta ösztönösen megérezni és kitalálni, hogy mit akarunk, a mi feladatunk csak a sírás volt. Felnőttként senki sem arra vállalkozik kapcsolatában, hogy gondolatolvasóvá válik és dzsinnként szolgál. A romantikus szerelem így válik – a kielégületlen szükségletek mentén – hatalmi harccá. Harville Hendrix szerint azonban közös bennük, hogy mindkettőben a saját személyiségünket akarjuk kiteljesíteni, és azt gondoljuk, hogy társunknak hatalmában áll begyógyítani gyermekkori sebeinket.
(Jövő héten a hatalmi harc szakaszairól fogok írni.)
[/av_textblock]
Add a Comment