A változás az élet velejárója. Nem, vagy csak nehezen tudjuk elfogadni, hogy ami tegnap működött, az mára idejét múlta, hatástalan, vagy egyszerűen csak döcögős. Hiszen a fejlődés nem áll meg; minden életkor és kapcsolat jellemzője, úgy gyermek, mint felnőtt korban.
Saját hozzáállásunk, akarásunk, gyermekkori mintáink, kapcsolatunk rugalmassága dönti el, hogy tudunk-e alkalmazkodni a változáshoz, vagy sem. Ha képtelenek vagyunk, ill. elképzelni sem tudjuk, hogy helyzetünk megváltozzon, krízisbe kerülünk. A nyakunkban egy probléma, amit úgy érzünk, hogy képtelenek vagyunk megoldani. Kétségbe esünk, és próbáljuk a hozzánk legközelebb álló embereket bevonni abban bízva, hogy hátha ők okosabbak, tanácsolnak, segítenek. Az is lehet, hogy tudomást sem veszünk a probléma létéről, esetleg tagadjuk, és éljük tovább az életünket szorongva – elfojtva vágyakat, érzelmeket – kivárva, hogy hátha az idő múlásával eljön a vihar utáni csend, majd a napsütéses időszak. Ha megértjük, hogy semmi sem állandó, és hogy a változáshoz alkalmazkodnunk kell, mert szükséges a fejlődésünkhöz, talán egy új látásmódot sajátítunk el autodidakta módon – különösen, ha magas érzelmi intelligenciával (EQ-val) rendelkezünk. Szakember segítségét is kérhetjük, s eljuthatunk oda, ahonnan távolabbról látva a problémákat, képesek leszünk önállóan megoldani, mert mindenki a saját problémájának a legnagyobb tudója.Ha megosztod valakivel a terheket, azok csökkennek, de a megoldás felelőssége mindenképpen rád hárul. Ugyanakkor a megoldás dicsősége és nyugalma is téged fog illetni, ami békességet, távlatokat, új reményt ad. Mindegy, hogy a kulcsra egyedül, vagy más segítségével találsz rá! Lényeg, hogy illik a zárba, és nyitja az ajtót.
[/av_textblock]
Add a Comment